Belépés
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
hozzászólások
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣

World of Shadowhunters
Vendég Csüt. Júl. 27, 2017 2:07 pm

Shadowhunters FRPG
Vendég Csüt. Júl. 13, 2017 9:51 am

Silhouette FRPG
Vendég Szomb. Május 27, 2017 12:05 pm

Fabletown FRPG
Lydian Dupont
Hétf. Május 01, 2017 3:50 pm

Marvel-Universe Frpg
Vendég Szomb. Ápr. 15, 2017 11:20 am

♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Statisztika
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Nők: 23
Férfiak: 14
Vének: 1
Alakváltók: 13
Vámpírok: 4
Emberek: 3
Boszik: 8
Vadászok: 8
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Ki van itt?
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (17 fő) Szomb. Dec. 03, 2016 4:21 pm-kor volt itt.
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣

Share | 
 

 Degaré Côme Leroy

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar


Hozzászólások száma :
9
Belépett :
2016. Dec. 14.
Age :
249
Tartózkodási hely :
♚La Rochelle♚
Munka :
♚Történelem tanár♚
Play-By :
♚Matt Bomer♚
Felhasználó profiljának megtekintése
Tárgy: Degaré Côme Leroy   Szer. Dec. 14, 2016 8:53 pm



Degaré Côme  Leroy

Fou de la guerre
nev
Degaré Côme  Leroy
becenév
Degas, Théo
kor
248
csoport
Vámpír
rang
Világlátott Vérszívó
társ
-
felvett alak az alakváltóknál
-
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣
Nos, elég hosszadalmas életem 1768-ban kezdődött, amikor megszülettem Théodore néven egy tehetős párizsi család szerető otthonában. Igazi úrfiként nevelkedtem, egész korán, tíz évesen megtanultam írni, olvasni, ami akkoriban nagy szó volt, pedig a felvilágosodás eszméi kezdtek lassan hódítani, megőrjítve Európa nagy részét. Cseperedtem gyorsan, ügyesen, nem is csoda, hiszen hihetetlenül elragadónak találtak már zsenge koromban is a nők. Később több feleségjelöltem is akadt, bár engem jobban foglalkoztatott, hogy királyi írnok legyek. Csodáltam a Napkirály örökségét, a francia pompát, a gazdagságot, a csodálatot, ami övezte az uralkodót. Felnéztem XVI. Lajosra. Csodálattal öveztem őt, szentként tiszteltem. Azt gondoltam régebben, a királyihatalomnál pompásabb nincs e kerek világon. A versailles-i palotát lefestettem számos alkalommal, de a vászonra mázolt képek egyike sem tudta visszaadni azt a fényűzést, a gyönyörűséget, amellyel levett engem az épület, az életmód a lábamról. A fenségessége megfoghatatlan volt, és csak az érezhette, aki kitárta elméjét és hajlandó volt befogadni a luxust, az előkelőséget.
Származásomat szégyentelenül felhasználva ugyan, de bejutottam az udvartartásba, először, mint egy névtelen levélíró, aki a király szeme elé nem kerülhet, egy senki, majd később, mire betöltöttem a huszonnegyedik életévemet a király elsőszámú írnoka voltam. Minden levéltitkát ismertem, a külpolitikai próbálkozásait, a személyes tárgyú híreit, a legfőbb bizalmasa voltam, és kölcsönös tisztelettel voltunk egymás felé, akárcsak Marie Antoinette-tel. Ó, az az asszony… Nem voltam nős, nem fogadtam magam mellé egyetlen asszonyt sem, annak ellenére, mennyi jómódú, az én nevemnél sokkal nagyobb család feje járult elém, kínálva csodaszép vagy éppen ocsmány leányát. Egyetlen nőnek adtam volna a szívem, az pedig a királyné lett volna.
A lázongások a pornép között azonban egyre hevesebbek lettek, az elégtelenség, a feldúlt tömegek minduntalan kezdtek egyre több zavart okozni a kormányzásban. Marie Antoinette nevét mocskolták a lapok, és az udvarban is terjedtek valótlan pletykák róla. Mikor meghallottam az egyik ilyet, egy vén, mázsás asszonytól, aki a konyhán dolgozott, azonnal szaladtan jelenteni a királyomnak. Türelmesen végighallgatta a panaszomat, majd nevetett, és kitessékelt, hogy a buta udvari parasztokkal ne is foglalkozzak. A harmadik ilyen jelentésemnél majdhogynem két lábbal rúgott ki a nappali szobájából.
Az udvar élete viszontagságossá vált, mihelyst a rendi gyűlés összegyűlt. XVI. Lajos hatalmát erősen korlátozni akarták, sőt, inkább teljesen eltörölni az addigi rendszert, felszámolni a királyi uralmat, a fényűzést, nyomtalanul kitörölni Lajos uralkodását. Alkotmányozó Nemzetgyűlés, így nevezték magukat a lázadozó felvilágosultak, mikor a Labdaházba vonultak. XVI. Lajos ellenállt, mindent bevetett, én pedig csak körmöltem a rendeleteit, sőt volt, hogy egyszerre többen, többfélét írtunk, mert annyi levelet s rendeletet kellett hoznia, neki se és nekünk sem volt időnk szünetet tartani. A tömeg, mint a marhák, csordába verődtek, felfegyverkeztek, mintha lett volna bármi hadi tapasztalatuk, és lerohanták Bastille-t. A vad, őrült parasztoknak sikerült bevenniük a börtönt 1789. július 14-én. Forradalmat kiáltottak az utcán, sőt az udvarban is. Én azt szajkóztam elveszett Franciaország, oda a hazám, az életem, az udvarom, a királyom. Őrült, lehetetlen, képtelen rendeleteket kellett hoznia Lajosnak, lemondania hatalmának egy részéről, jogegyenlőséget kiáltani ki. Betörtek Versailles palotájába, romboltak, pusztítottak, az emberiség minden undorító tettét elkövették azon az estén. Ezután az udvar átvonult egy másik palotába, elhagyva a Napkirály lakhelyét.
A királyom már a menekülést fontolgatta magában, írt a távoli rokonainak, a kedvesebb barátainak, de segítség nem érkezett, neki pedig tartania kellett magát. Egészen 91 júniusáig a trónon maradt, ám Marie Antoinette és gyermekei társaságában menekülnie kellett. Engem is magával akart vinni, én mégis nemet mondtam. Nemes egyszerűséggel, több ember, több gond, nem veszélyeztethettem a szökésük sikerességét.
Nem sikerült. Megalázó módon kellett biztonságba vonulniuk, minden méltóságuktól megfosztva. Én magam hitem vesztve éltem tovább a kastélyban, szó nélkül körmölve, mosoly nélkül figyelve uralkodóm minden lépését.
Kegyetlen módon elvették a hatalmát, korlátozták minden lépését, és a vétójogának alkalmazása miatt 92-ben őrizetbe vették és perbe fogták. Akkor már nem álltam kapcsolatban vele, nem láthattam, miközben rácsok mögött várta a sorsát. Nekem is menekülnöm kellett a palotából, értem akartak jönni, hiszen én minden politikai lépését ismertem XVI. Lajosnak. Egy csinos tehenész leány menekített ki az épületből, akivel alkoholmámorosan egyszer összeakadtam. Egy hotelben szálltam meg Gaspard álnéven, ott töltöttem néhány hetet, mielőtt el tudtam volna menekülni az országból.
Egyik este betörték a szobám ablakát. Azt hittem a jakobinusok jöttek értem, hogy bedugjanak egy cellába, vagy esetleg helyben kivégezzenek. Menekülni akartam, de elkapta a betolakodó a nyakam. Erősebb, gyorsabb volt, mint bárki, akivel addig találkoztam. Nem láttam az arcát, hátulról kapott el, és csak egy apró szúrást éreztem. Különös, addig számomra ismeretlen érzés vette át a testem felett az uralmat, szipolyozták előlem az életerőt. Ezek után csak elmosódott emlékeim maradtak arról az éjszakáról.
Egy kocsi hátulján ébredtem, koszosan, és farkas éhesen. Erőszak cikázott az ereimbe, borzalmas képek jártak a fejembe. A kocsi sofőrjét szét szerettem volna tépni ott helyben, majd a lova nyakát is elvágni és a vérét kifolyatni. A bastille-i csőcselék egyik utolsó, mocskos tagjának éreztem magam, de nem tehettem semmit, remegtem, a testem minden porcikája vér után kiáltott.
Mielőtt azonban ölhettem volna, megéreztem a vér jellegzetes, fémes illatát. Körülnéztem, szaglászgattam a forrása után. Az orrom amúgy is nagyon érzékeny szervem, azonban különösen pontosan meg tudtam állapítani, hogy honnan jön a csábító szag. Az ülés alatt rejlő kerámia tálban lötyögő, félig alvadt folyadékból, amely mellett egy cetlin ott állt a nevem, és egy levél.
Kimenekítettek a biztos halál elől, az örök élet ígéretével.

Mikor kivégezték a királyi párt, én már régen Románia egyik kis falujában bujkáltam.
Mai napig nem tudom, ki változtatott át. Hálás vagyok neki, hiszen nem csak megmentett, de elég időt adott, hogy átértékeljem az életemet. Nem volt mellettem, hogy segítsen legyűrni a legelső kitöréseimet, sok embert mészároltam le csúnyán útban Erdély felé. Sőt, Erdély területén sem maradhattam, mert hidegvérrel gyilkoltam le teljes családokat. Románia határát átlépve viszont szerettem volna letelepedni végre, valami biztos pontot keresni az életemben. Minden, amiben hittem, elveszett, én pedig itt álltam egyedül, legyűrhetetlen vérszomjjal.
Egy kis szállóban laktam egy ideig. Az alsó szinten kocsma működött, a környék gazdag birtokosai odajártak éjjelente iszogatni. Könnyű volt őket vagy a gyermekeiket elcsalni és kiszívni a vérüket, kifosztani őket. Ebből éltem. Napközben, az elég sok szabadidőmet eltöltve,  a szobámban ücsörögtem, a felső szinten, és azon elmélkedtem, hogyan jutott a hazám oda, ahova. A pompás királyi hatalmat a mocskos pornép egyszerűen eltiporta, mint egy csótányt. Hol a tisztelet, hol a becsület? Olyan az aljanépnek nincsen.
Egyetlen ember képtelen egy tömeget uralni. Mire is gondoltam? Ezt a piperkőc embert imádtam én, aki azt hitte, irányíthat mindent és mindenkit? A saját életét nem tudta menteni, mikor a marhacsorda érte jött.
Az embernek még saját maga felett is nehezen van hatalma. Ki akart az éjszaka gyermeke lenni? Én ugyan nem. Élni akartam, de nem így. Választásom viszont már nem volt, a magam útját kellett járnom.
Majdnem fél évet töltöttem a fogadó vendégeként, senki nem kérdezett semmit. A legtöbb este táplálkozhattam gyönyörűséges, fiatal leányok, vagy erős, szívós fiatal férfiak nyakából, könnyű volt őket elcsalni. Még csak nem is sejtették, mit művelek velük a holdfényes éjszakákon a szénarakások mögött, elhomályosítottam emlékeiket.
Lebukással azonban nem számoltam.
A csapos fiú, aki a kocsmáros fia volt, egyik este követett engem. Nem tudtam, hogy a szeretőjét csábítottam el magammal, nem tudtam románul, nem értettem, ők ketten miről diskurálnak. Meglátott a fiú, ahogyan a lány vérét szívom.
Nem tehettem mást, át kellett változtatnom. Nem volt szívem megölni, minden este ő szolgált ki, cserélte az ágyneműmet. Néha összenevettünk, ha egy részeg pocakos kidőlt a kocsma leghátsó asztalánál, vagy mikor a kocsmáros egy serpenyővel zavarta ki a mitugrász, kolduló nyakigláb gyerekeket.

Természetesen, menekülnünk kellett. Alig bírtam őt kordában tartani, majdnem lemészárolta a teljes családját, így inkább útra keltünk. Elvittem magammal Magyarországra, majd Ausztriába, ahol letelepedtünk egy évre. Nem sokkal azután Napóleon hódításait követtük, mint a gruppik a rock legendákat, végigkövetve a háborúk okozta pusztítást.
Sokkal gyönyörűbb volt, mint a versailles-i palota.
A vér, a halál bűze, a tudat, hogy én nem halhatok meg, felemelő volt, egyenesen bódító. A háború volt a drogom, az emberek szemében felvillanó vad düh, a nyers erőszak, ez volt az az elfojtott erő, amelytől igazán szép volt a világ. Hülye voltam halandó koromban, belátom. A béke, a csendélet semmi a pusztuláshoz képest. Marie Antoinette egy fancsali, savanyú nőszemély volt, és a vad paraszt leányok azok, akik igazán széppé teszik a női nemet.
Napóleont egészen Oroszországig követtük, addigra az útitársam is megtanult franciául. Furcsa volt, hogy nem váltunk szét, de rájöttünk, ketten könnyebb túlélni. Jobb megosztani a menekülés, az utazás izgalmát egy partnerrel. Nem lettünk barátok, soha nem is leszünk, csak társak, akik csak együtt képesek átvészelni a világ veszélyeit.
Oroszország egyikünknek sem tetszett, így továbbálltunk, egészen Olaszország területéig. A hosszú nappalok alatt egy besötétített zugban voltunk, beszélgettünk, filozofálgattunk, este pedig vadásztunk. Akkoriban már kemény korlátozásoknak vetették alá az emberből való táplálkozást, átváltoztatásukat, és esetleges legyilkolásukat, így állandó készenlétben kellett lennünk, éberen figyelni, nem szeretnének-e elkapni minket a Vének. Szabad akartam lenni, minden törvény és korlát nélkül élni az örökkévaló életemet, de még ebben a kívánságomban is falakba ütköztem. Ha már a nappalaimat elvették tőlem, az éjszaka legyen az enyém, mindenestül. Vérestül, halálostul együtt.

Felfedeztük magunknak Skandináviát, Indiát, Angliát. Táplálkoztunk és filozofálgattunk, ez lett az életünk, amelyet közösen töltöttünk el. Viszonylag békésen és unalmasan töltöttük el ezt az időszakot, egészen az első Világháború kitöréséig.
Éppen megint Franciaországban voltunk. Hiányzott a hazám, mert mégiscsak egy francia ficsúr vagyok, nem tudom letagadni a múltat, nem is szabad. Ez hozzáad az ember – vagy vámpír – pikantériájához egy kicsit. A származás, nemzetiség, mind egy-egy szín, árnyalat az ember gondolkodásában, életében. A múlt hibái mutatják meg a helyes utat.
A háború okozta pusztítás, a halál dögszaga mai napig a kedvenc emlékeim közé tartozik. A katonák szemében látott tűz, vadság, reményveszettség saját magamat idézte meg bennem. Az emberi élet értelme a küzdelem, a harc, ez a legszebb és legösztönösebb cselekvés. A tűz, a benzin, az ecstasy, ami a halandókat és minket is feléleszt a dögunalomból. A nosztalgia ráadásul még kedvesebbé tette ezt az időszakot számomra.
A békekötések után szomorúan vándoroltunk ki Amerikába. A második Világháború kitöréséről lemaradtunk, de a rövid európai látogatásunk, amely erre az időszakra tehető, nem volt túl eseménydús. Az emberek harckocsik mögé bújtak, tömegmészárlásokat pedig rejtve végeztek. A technika felváltotta a nyers, emberi erőt. A háború alatt nem sikerült jól laknunk emberi vérrel, nem is vettünk el egyetlen halandó életet se. Vissza is mentünk Amerikába.
A hippi korszak se volt a kedvencem. A vietnámi háború ellen, a békéért harcoltak! Őszintén, feldühödtem. Az emberek természetével ellenkezik, hogy békében éljen. A tűz, a harc, a küzdelem, ez tartja életben a lelket, enélkül elpazarolt időt hagynak csak maguk után. A woodstocki fesztiválra is azért mentünk el, hogy belülről semmisítsük meg a mozgalmat, de nem bírtam a koszos hippik kegyetlen bűzét, mint említettem már, érzékeny az orrom. Még az Earth, Wind & Fire megalakulása előtt újra európai földeket taposta lábunk.

Azóta tízévente, vagy még rövidebb időközönként vándorlunk. Én időközben éjszakai tagozatos történelem tanár lettem, hiszen ki tudná jobban megtanítani a kibukott felnőtteknek, milyenek voltak a háborúk, mint aki átélte őket? Legutoljára Lisszabonban éltünk, Portugáliából jöttük La Rochelle-be, a partnerem kérésére. Azt hiszem, kezd belefáradni az örökös harcokba, a háborúk hajkurászásába, a vándorlásba. Nem tudom, miért egyeztem bele, hogy idejövök, ahol a Vének székelnek. Egy hónapja vagyunk itt, de már dögunalom az életem. Tanári állást sem sikerült betöltenem, csak nappali tagozatosnak vennének fel, de annál fontosabb az irhám, mint sem napfényre menjek. Azt remélem, a társam is belátja, vérontás nélkül unalmas az öröklét. Egyedül a halál érdekes.
♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣ ♣

Vissza az elejére Go down
avatar


Hozzászólások száma :
46
Belépett :
2016. Nov. 29.
Age :
32
Tartózkodási hely :
La Rochelle
Munka :
Atomenergetikai mérnök
Play-By :
Amanda Seyfried
Felhasználó profiljának megtekintése
Tárgy: Re: Degaré Côme Leroy   Csüt. Dec. 15, 2016 10:57 am



Elfogadva!


A lapod sorai után elhiszem, hogy nem élvezed, hogy ledokkoltál egy városban. Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen örömmel olvasom majd a francia forradalom egy másik megközelítését. Öröm lehet az ürömben, hogy sokakat megmozgathat a te tudásod, ha így adod át nekik!

Érezd jól magad nálunk La Rochelle-ben!

avatarfoglalótitulusfoglaló
Vissza az elejére Go down
 

Degaré Côme Leroy

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alkoss karaktert :: Elfogadott lapok :: Vámpírok-