nev Léa Le Jeune (née Deveraux) becenév Léa kor negyvenhét csoport ember rang a Vének egyike társ nincs felvett alak az alakváltóknál negatív

Azt hazudom minden nap, hogy nem hiányzol már.
Nem szeretlek. Nem szeretlek.
Látod, milyen egyszerű? Még csak nem is sírok.

Ránk telepedett a csend. A fülemben visszhangzik minden egyes sötét szívdobbanásom, hallom az ereimben pulzáló vér lüktetését is.
Frusztrált vagyok. Frusztrál ez a katatón, monoton élet, amiben vergődünk, mint két, szárnyaszegett rabmadár. Rabok vagyunk és csak bántjuk egymást; egymás húsába vájunk, beletépünk a másikba, nézzük, ahogy halkan elvérzünk.
Minden nap meghalunk egy kicsit.
Azt gondolom, hogy az életünk maga lesz a betegség és az elsorvadás – hogy lassú, monoton halál vár ránk. Hogy egymás képébe nézve fogjuk várni a csendes elmúlást, mely, mintegy radioaktív felhő, telepedik ránk, amely a csontjainkba, a húsunkba, a szöveteinkbe, az idegeinkbe és minden egyes kibaszott idegsejtünkbe beissza magát.
Régen boldogok voltunk.
Felhőtlenül boldog voltam. Amolyan undorítóan, és visszataszítóan, hogy legszívesebben pofán vágtam volna magamat. Talán azt szerettem Paulban a legjobban, amilyenné engem tett.
Természetes boldogság, és teljes elégedettség.
Kifestettük a lakásomat. Fenyő zöldre, bársonyos vörösre és Léa-bluera. Ocean wave volt a festék fantázia neve, de Paul szerint van ez a kék, ez a nagyon mély-, királykék, mint az ég a kék órában. Paul azt mondta, hogy ez az én színem.
De persze a falak egyáltalán nem úgy néztek ki, mint ahogyan a palettán-, vagy a festékes vödrön volt feltűntetve, de úgy tettünk, mintha mindkettőnknek tetszene.
Tenger gyümölcseit ettünk vacsorára.
Buján fetrengtünk a szőnyegen.
Szeretkeztünk.
Aztán lerészegedtünk a kiváló minőségű, ír whiskeytől.
Szeretem Pault. Afféle nagyon-nagyon erős, tettetem, hogy szeretem a zenéjét, és hagyom, hogy megegye az utolsó szelet tortát, annyira szeretem, hogy már gyűlölöm módon.

Dühödt mozdulattal ragadom meg az ingjét, és gyűröm markomba az élére vasalt, finom anyagot. Jobbom ujjai közé fogom a férjem markáns állkapcsát, vérvörösre festett körmeimet a puha húsba vájom, úgy csókolom meg; szenvedélyesen, birtoklón. Könyörtelenül csókolom, elveszem, ami kell, és cserébe ugyanezt kapja: engedem, hogy elvegye, ami kell neki – két tolvaj egymást rabolja ki, hogy a másiknak adja a zsákmányt.
Hát nem őrültség?

Fanyar, idegen férfi illat sanyargatja szívemet.

Monoton, elnyújtott, egykedvű melódiaként visszhangzik fülemben minden egyes kimondott szó.
- Hol voltál, Léa? Csak úgy, eltűnsz két napra, se egy üzenet, se egy telefon! - pedig üvölt. Egy pillanatra azt hiszem, hogy meg fog ütni. Meg sem rezzenek, a szempilláim sem rebbennek.
- Hagyj békén – meredek továbbra is magam elé, a fotelbe süppedve, bal kezemben félig üres boros pohár, jobbomban hamvadó cigaretta. - Nem érdekelsz többé – nézek a pohárba, a bíbor hullámok fodraiban elmerülve.
- Mi történt velünk? - Paul hangja olyan, mint egy feneketlen gödörbe lekiáltott szavak visszhangja.
A cigaretta füstjének ezüstös szálai között észrevétlen csúszik el a kérdés.