Elois & Julie

Kezemben anya feketekönyvének másolatával settenkedem le a lépcsőfokokon, halkan. A konyhába merészkedem le vele, hiszen csak én meg a bátyám vagyunk itthon, ő pedig tud a mi kis titkunkról. Anya megkért, hogy készítsek elő néhány dolgot az esti szeánszhoz, amit most ketten végzünk el, egy ideje a bátyámat sem nyaggatja már. Tudja, hogy felesleges, ő elfordult a mágiától. Pedig kíváncsi vagyok, ő vajon melyik elemet tudná irányítani, igaz a sajátomra sem jöhetek rá soha; Az alakváltó társamat maximum az életem árán kereshetném meg.
Sajnálom azért, hogy ez a boszorkányság így éket vert közénk Elois-val. Régebben elválaszthatatlanok voltunk, ő volt a bátyám, akire felnéztem, aki után totyogtam, próbáltam beérni, aki mindig erősebb, gyorsabb és ügyesebb volt nálam, így örömmel tanultam tőle. Ma meg már csak egy idegen, egy ember, aki gyűlöl engem, és egyben önmagát is. Borzasztó látni, ahogyan megvetéssel a szemében néz rám, mikor anyával a szertartásokról sugdolózunk, vagy alapanyagokat szerzünk be. Úgy tekint ránk, mint azokra a lényekre, amiket megölünk. Vajon elképzelte már valaha is, hogy mi állunk a pisztolycsövének végén?
Ezekkel a kételyekkel az elmémben nyitom ki a konyhapolcokat egyenként, gyertyát keresve. Villanyt nem kapcsoltam, nem akarom magamra vonni Elois figyelmét. Úgyis csak hűvös pillantásokat és szánakozó, vagy rosszabb arckifejezéssel haladna el mellettem.
Olyan régen volt mikor utoljára normálisan beszélgettünk. Emlékszem, pontosan a titok lelepleződése után volt, amikor a hitetlenkedést, a kétségeket láttam benne, azokat, amelyek bennem gyengébben, rövidebb időre lángoltak fel. Én is utáltam anyát, én is tagadtam sokáig a saját származásomat, de idővel megbékéltem vele, ahogyan édesanyánkkal is. Érdekelni kezdett a boszorkányok szertartásai, a mágia, a történelme ennek a más világnak. Beszélni szerettem volna Elois-val az érzéseiről, arról, őt ugyanúgy furdalja-e a kíváncsiság anyu élete iránt. Nem csak a miértek, de a hogyanok is.
Ő azonban a tagadás fázisában ragadt. Elutasított engem is, és az új oldalát is, egyszerűen csak elvágta köztünk a kötelet. Ennél nagyobb hiányt, fájdalmat sosem éltem még át.
Amikor megtalálom azt a nagyméretű, fehér viaszgyertyát, amiről a fekete könyvben szó van, leveszem, halkan becsukom a szekrény ajtót és elindulok a lépcsőn felfele. A padláson szoktuk gyakorolni a szertartásokat, oda nem igen járnak fel a családtagok, nem bukhatunk le. Lábujjhegyen lopakodom végig a folyóson, úgy érzem megúsztam a találkozást, de hirtelen kinyílik a bátyám szobájának az ajtaja, és megjelenik előttem ő. Halvány ijedtség jele szalad át az arcomon, magamhoz szorítom a gyertyát, igyekszem azonban egyenes háttal megállni előtte. Nem akarom, hogy azt gondolja, lebuktam volna. Amúgy is tud a szeánszokról, amiket tartani szoktunk, néhányra ő is hivatalos volt, szóval nem követtem el semmit. Nem köpött be még minket soha, vagy legalábbis nem akadályozott meg minket anyával senki, hogy folytassuk a gyakorlást. Különös módon, még azok után is, hogy nem állunk szóba egymással, mélyen megbízom benne. Vakhitem van irányába. Az elmúlt éveket nem lehet semmissé tenni, ő még mindig ugyanaz a fiú, akire felnéztem.
- Elois, bocsi, ha megzavartalak valamiben, csak ezt a gyertyát kerestem. – mondom, alig észrevehetően elmosolyodom mellé. Nem tudok rá haragudni, azok után sem, hogy elhordott mindennek. Értem, nehéz időszakon ment keresztül, haragudtam rá egy ideig, mégsem tudok örökké hűvös lenni vele. Szükségem van rá.

Code by Fremione.