nev Himaru Shizuya becenév Ami csak eszedbe jut, Ruru, Maru, Shizu, Zuya...ritkább esetekben Zuzu vagy Himaruru kor 20 csoport Boszorkány rang Tanonc társ Akera Suoh felvett alak az alakváltóknál -

-Gyerünk! Mi lesz már? Bhaaa…- hallatszik a türelmetlen morgás az egyik kisebb szobából. A hang tulajdonosa egy még igen csak fiatal és zöldfülű varázshasználó, aki már egy jó ideje szenved az előtte álló gyertyával. Nem először gyakorolja már ezt a feladatott még is, eddig még semmi áttörés nem történt. De hogy mit is szeretne? Egyszerűen csak varázsige nélkül meggyújtani azt a gonosz kanócot, ami már hónapok óta a képébe röhög. De ő akkor sem adja fel, de nem ám! Megmutatja neki és mindenki másnak, hogy nem olyan szerencsétlen, mint amennyire azt hiszik. De, hogy ki is ez a fiúcska, aki a szőke hajkorona alatt lapul? Hm…

2 évvel ezelőtt
-Shizuya! Himaru Shizuya!- hallatszik egy idegesen magas hang közel a füléhez, amire sikeresen össze is rezzen. –Hogy képzeled, hogy csak úgy alszol az órán? Azt hiszed otthon vagy? Óra után velem jössz az igazgatóhoz, értetted? – ordibál a negyvenes éveiből már rég kiöregedett kémia tanárnő. –Ne már bakker megint? – feje csak úgy koppan a padon, de ő szinte meg se érzi már. Nem az első eset, de nem tehet róla. Este egyszerűen nem jön szemére állom az éjszaka közepén se és az unalmas órák még rontanak a reggeli fáradságán. Az órából még ugyan volt bő húsz perc, még is olyan hamar eltelt töprengése közepette, hogy már csak arra lesz figyelmes, hogy mindenki megindul körülötte. Nagyot sóhajtva veszi fel ő is a táskáját és a tanárhoz battyog. –Nem lehetne most az egyszer…? –kezd bele könyörgésébe, amit egy határozott nem szakít meg. Még megszökni sem tud, mert szorosan lohol utána a vörös hajú, morgós személyiség, akinek ugyancsak nem ártana egy borotválkozás sem. Megvárja, míg bemegy az igazgatóhoz és csak aztán nyugszik meg lelke, hogy folytatni tudja munkáját.
-Himaru Shizuya…. 18 éves gimnazista. Születési hely és pontos idő ismeretlen… látogatás oka…
- Órán való relaxálás…- pillant grimaszolva a fiatal nőre, mire az csak jókedvűen elmosolyodott. –Emlékeim szerint nem ebben egyeztünk meg, Zuya. Azt mondtad képes vagy kibírni balhé nélkül is ezt a félévet…
- Most ezt úgy mondod mintha, valami komolyabbat is csináltam volna mostanság…- talán pofátlanságnak tűnik letegezni az igazgatót, pedig neki egyáltalán nem az. Az a bájos hölgyemény, aki szemben ül vele drága fogadott nővére, tanácsadója és segítője. Még az árvaházban barátkoztak össze. Akkor mikor Shizuyát átköltöztették a helybéli intézetben. A kis hatéves Zuya akkoriban még nagyon félénk volt és félt az új környezettől, amin Amera segítette át. Attól a naptól kezdve, mint két testvér, olyanok voltak egymásnak. Csak persze erről nem szerencsés fecsegni, hiszen már így is azt a napot várja, pár tanár mikor végre megszabadulhatnak a fiútól. –Zuzu ugye tudod, hogy örökké nem maradhatsz nálam? Lassan ideje lenne felnőnöd és a saját talpadra állnod!
- Aggódsz, hogy míg egyedül vagyok, otthon felgyújtom a házat? –vigyorodott el a szőkeség. Nem volt mitől tartania, hiszen mindketten boszorkányok. Bár az tény és való, hogy mióta kirakták a gyermekotthonból és „nővéréhez” került kicsit sikerült izgalmasabbá tenni mindennapjait. Kezdjük azzal, hogy néha balul sülnek el próbálkozásai. Vagy is inkább az a csoda, ha összejön neki a dolog. Aztán ott van a lány kis kedvence… Ha látott már ember két ilyen kölyköt… Két percre nem bírják békén hagyni a másikat. Jobb esetben csak a száj karate megy, rosszabban meg pankráció. De hát így szép az élet. Így olyanok akárcsak egy igazi család. Fáj is pici szívének, hogy ilyet hall. Még hogy költözés… Hiszen nem mondta ki, de egyértelműen szabadulni akar tőle. Már Ő is. –Csak egy kis idő kell még, aztán elhúzok, ígérem. –hervadt le arcáról a vigyor és leszegett fejjel indult is kifelé. –Viszlát!- dörmögte maga után és már húzta is befele az ajtót.

-Fhu, szedd össze magad és koncentrálj!- hunyta be egy pillanatra a szemét és egy mély sóhajt követve újra nekifutott a dolognak. És láss csodát egy pillanatra meg is lobbant egy apró láng, majd amilyen gyorsan jött úgy is aludt el. De ez már kellő örömöt okozott az ifjúnak. –Láttad? Láttad Suoh? Sikerült! Már nincs sok hátra, sikerült! – pattant fel örömében és ugrálni kezdett, mint egy vidám ötéves az ugráló várban. –De mi ez az éget szag? – szimatolt bele a levegőben, ahogy lassan, óvatosan, nagyot nyelve fordult társa felé. –Susu...ugye nem nyírsz ki nagyon? – ült ki arcára a pánik, mikor meglátta, hogy ugyan nem vészesen –mert ugye csak, éppen hogy- de sikerült beleperzselnie csodás bundájába, amire olyan kényesen tud figyelni.