___Léna Blanchard____ 27 Alakváltó Bruno Salvage Holló

Szóval azt akarod, hogy elmeséljem a történetemet? Akkor gyorsan csinálj egy popcornt és helyezd magad kényelembe, mert ez hosszú menet lesz.
Az egész sztori La Rochelle kórházában kezdődött, ahol az én egyetlen és édes szülőanyám a világra hozott, majd minden szó nélkül magamra hagyott. Biztos fiút akart, fogalmam sincs, de ami még szomorúbb, hogy apám sem jelentkezett értem soha.
Onnan pár utcányira lakott egy egyedülálló nevelőasszony, akihez akkor már több árva gyereket is elhelyeztek. Nem lehetett egyszerű neki, hiszen én voltam a 6. gyermek, aki odakerült és mi mind egy-egy kisördögöt rejtettünk magunkban.
Szerettem őt, de sosem áltattak azzal, hogy mi egy nagy család vagyunk és igyekezett valamiféle falat megtartani minden gyermek között. Gondolom így neki is könnyebb volt, amikor elérkezett az elválás pillanata. A többi árvával sem voltunk éppen jó testvéri viszonyban, inkább csak eléltünk egymással. Az egyetlen aki igazán közel került hozzám, az a velem majdnem egyidős lány, akivel az ottlétem alatt végig egy szobán osztoztunk. Vele nem csak azon a kis téren osztoztunk, hanem a problémáinkon is mindig együtt rágtuk át magunkat és a legapróbb titkokat is elmeséltük egymásnak. Ő volt az, akit családomnak nevezhettem.
13. életévemet még nem töltöttem be, amikor egy viharos éjszakán hányingerrel és rosszulléttel ébredtem. A mosdóig nem értem ki, mert a rosszullét egyre erősebben tört rám és pár lépés után egyszer csak.... egy holló pislogott ott, ahol az előbb még egy lány próbálta összekaparni magát. Mondanom sem kell, hogy borzasztóan megrémített a dolog. Fájdalmas volt és nehézkes a visszaalakulás. Csak arra tudtam gondolni, hogy élet engem elátkozott. Nem ismerhettem meg a szüleim, egy koszfészekben kellett élnem és még ez is. Több hétig tartogattam magamban és nem is próbálkoztam az átalakulással, mire végül testvérkém kiszedte belőlem, hogy mi történt. Először azt hitte, hogy megőrültem és vívódott vajon szóljon-e nevelőanyánknak vagy mi tévő legyen. Kértem, hogy ne tegye, s végül arra jutottam, hogy megpróbálom megmutatni, hogy higgyen nekem. Nem ment könnyen ugyan, de sikerült az átalakulás. Elképedt és sűrű bocsánatkérések közepette állított talpra miután visszaváltoztam. Azt mondogatta, hogy ez egy adomány és jóként fogjam fel. Arra biztatott, hogy gyakorolnom kellene, mert különleges vagyok. Hallgattam rá, de csak azért, mert ő végig ott volt velem, így bár a fájdalmat csak én éreztem, de ő mindig mellettem állt.
Éjszakánként jártunk ki először egy kis játszótérre. Az átalakulásba pár hét alatt egészen jól belejöttem, sőt kezdtem élvezni is. A repülés azonban már egy teljesen más problémát jelentett. Ráadásul még sehol nem tartottam, amikor a szárnyam...vagyis a karom súlyosan megsérült. Egyik este, amikor gyakoroltam a játszótéren egy kóbor kutya támadt rám. Túléltem és ki is magyaráztuk valahogy otthon, de több hónapra le kellett állni a gyakorlással, amíg teljesen rendbe nem jöttem.
Akkor viszont folytattuk, de a játszótérre soha többet nem mentünk vissza. Véletlenül akadtunk rá egy tűzlépcsőre, ami egészen az épület tetejére felvitt minket, s az a lapos tető elég nagy volt, hogy ott gyakoroljak és elég magas ahhoz, hogy amikor már elég ügyes voltam, akkor el is hagyjam. Csodás érzés volt. Akkor éreztem azt, hogy ez talán tényleg valamiféle adomány, ami egyszer még jól jön. Ha másban nem, abban mindenképp sokat segített, hogy a lenyugtasson. Onnantól kezdve a repülés volt a menedékhelyem.
Nagyjából 15 éves koromra jutottam el odáig, hogy a repülés a hollólét minden apró mozzanata automatikus volt már.
2 év békésen és nyugodtan telt. Ugyan továbbra sem kellettünk senkinek, de mi ketten még mindig ott voltunk egymásnak. Mondhatom, hogy egészen boldog voltam vele. Én ugyan sokat változtam, de testvéremet ez nem zavartam továbbra is támogatott mindenben, ahogyan én is őt. Én egy kicsit kezdtem magamnak valóvá válni és egyre több fekete cuccot kezdtem hordani, azt meg persze említenem sem kell, hogy 17 évesen már a pasik is elkezdtek érdekelni, úgyhogy előkerültek a kihívóbb cuccok is. Tesókám persze sokkal visszafogottabb volt, de nem szólt egy rossz szót sem.
Minden úgy tűnt, hogy az életem nyugodt vágányon halad, de egy napon nagyot fordultak a dolgok.
Hazafelé tartottam épp, amikor furcsa érzés tört rám. Nem volt rossz érzés, csak olyan...ismeretlen volt számomra, nem tudtam mire vélni, de nagyon erős volt és egyre csak erősödött, ahogy a járdán felém haladó férfi egyre közelebb ért. Nem tudtam, hogy ő is érzi-e, minden esetre nem látszott rajta. Zavart voltam. Nem szerethettem bele egy férfiba, akit azelőtt sosem láttam! Vagy igen?!?! Nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy ez az érzés tol felé, mintha hozzá tartoznék.
Megszólított, de egy darab szó nem jött ki a számon, úgyhogy csak a kezembe nyomott egy névjegykártyát és elment. Tudta, hogy elmegyek hozzá. Rögtön másnap este.
Egy jól menő kaszinót üzemeltetett, aminek egy félreeső részén éjszakai klub is futott. Még mindig nem tudtam, hogy ő is érezte-e azt, amit én, ezért igyekeztem mindent titokban tartani. Láthatta rajtam, hogy mennyire elveszett vagyok, de mégis munkát ajánlott. Elfogadtam, pedig még sosem dolgoztam és nem is terveztem sosem egy éjszakai klub hiányos ruházatú felszolgálónője lenni vagy épp táncosa. Épp mi kellett...
De megcsináltam, amit kellett, mert addig is közel lehettem hozzá, anélkül, hogy magyarázkodnom kellett volna. Egyre többet beszéltünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Végül aztán le is feküdtem vele. Nem egyszer, nem kétszer, hanem állandóan. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a vonzódás nem szerelem és Bruno - mert így hívták - nem lesz az én romantikus párom, aki virágokkal halmoz el. Itt valami más van a dologban.
Teljesen beletemetkeztem ebbe a dologba, kezdtem eltávolodni testvéremnek titulált barátnőmtől is.
3 évig tartott a furcsa kapcsolat, s annak ellenére, hogy ő érezhetően csak kihasználta a testem, a különös vonzódás miatt nem tudtam ott hagyni. 20 évesen aztán véletlenül betévedtem az ő titkos irodájába, ahol percek alatt fény derült az elmúlt három év titokzatos történéseire. Ő végig tudta, hogy mi folyik itt. Ő végig tudta, hogy mi vagyok és azt is, hogy nekem fogalmam sincs mi ez az egész. Ő végig csak felhasznált.
1 hétig nem jelentem meg a kaszinóban, de ő rám talált. Hozzávágtam mindent, amit megtudtam, de nem "sajnálom" volt rá a válasz. Üvöltött velem, hogy úgy sem menekülhetek el a sorsom elől meg, hogy ő megtalál mindenféleképpen. Na meg, hogy más munkát sem fogok találni, az is biztos.
Maradtam hát, de az elmúlt években sokkal inkább próbáltam ellenállni, mint együttműködni. Megszökni is próbáltam egyszer-kétszer, de súlyos sérülések és/vagy megerőszakolás volt az ára, a hetekre való bezárásról már nem is beszélve. Nem tehettem semmit. Vagy segítettem neki, amiben kellett, vagy megjártam...
Csoda, hogy nem vagyok valami beszédes és kedves? Hát szerintem nem. A sorsom visszasodort a mocsaras, undorító útra, amiből még fogalmam sincsen, hogy hogyan fogok kikeveredni...