nev Victoria Voronova becenév 'Igen, asszonyom'; Vic kor harmincöt csoport boszorkány rang tűz boszorkány társ még nincs felvett alak az alakváltóknál the fuckin' death

'(...) De a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.'


Itt nincsenek tükrök. Itt nincs magántulajdon. Itt nincs magánélet. Itt nincs vér. Nincs szikra. Nincsenek lángok. Nincs itt az égvilágon semmi...! Csend van. Sikolyok visszhangzanak. Hörgés. Halálvágy. Gyilkolás iránti olthatatlan vágy. Szexuális túlfűtöttség. Kéjes vágy. Kiéhezettség. Titkos légyottok. Gyógyszerek keserű íze. Éhség. Szomjúság. Elektromos kisülés.
Aztán se kép, se hang. Se gondolatok. Se mozdulatok. Csak a jótékony sötétség. És a fehér szoba. És a mozdulatlanság. Az erős fény bántja a szememet.
Aztán hozzászokok.
A szoba puha falának dőlök, az ágyon ülve. Megszégyenítve. Zárt ajtó mögött. Makulátlanul.
Mocskos akarok lenni. Érezni akarom a vér ízét a számban. De nem érzek semmit, csak a gyógyszerek gyomorforgató elegyét.
Mint egy szárnyaszegett rabmadár, úgy ülök a szíjak – a kényszerzubbony – fogságában.
MAKULÁTLANUL! ÜRESEN! KIÉGVE! – mantrázom magamban, újra, és újra, és újra.
Csupán árnyéka vagyok régi önnönmagamnak. Érzem, hogy fokozatosan eltűnök. Eltűnik az az ember, az a boszorkány, aki valaha én voltam. Ez vagyok én, akivé tettek, aki lettem. A pszichiáterek az orvosi gyakorlat látszatával leplezik az elektrosokk-kezelés, vagy más néven az ETC kezelés, és egyéb finomságok eljárását: kórházi környezet, fehér köpenyes asszisztensek, érzéstelenítők, izomlazító szerek és bonyolultnak látszó berendezések. Az egész puszta szemfényvesztés! HAZUGSÁG! Hatalmas arculütés... MEGBECSTELENÍTÉS! Egy kibaszott színház, egy elcseszett tragikomédia!
És olybá tűnik, hogy jelenleg csak egy mellékszereplő vagyok e darabban, ami nekem roppantul nem tetszik.
- Üdv a Haláliparban, Vic – suttogom magam elé.
Nem hagyhatom. NEM!
Nem adom meg nekik ezt az elégtételt. Nem törhetnek meg. Megtörhetetlennek kell lennem.
Hiszen... megtörhetetlenné tettek.

Egy nő ételnek csúfolt szemetet hoz, és csak azért nem harapom le az ujjait, mert erős feminin érzelmeket táplálok magamban. Barna haj. Barna szem. Unalmas. Nem beszél.
- Nappal van, vagy éjszaka? – kérdezem.
- Minek örülne jobban? – kérdezi.
- Az éjszakának – felelem.
- Akkor éjszaka van – feleli.
Sötét szívem minden dobbanásával meg akarom ölni, torkát feltépni, tüdejét a torkán keresztül kitépni, az arcát szaggatni. Marni. Ölni. Gyilkolni. Szabadulni. Felgyújtani.

Lekerül a kényszerzubbony. A hideg vasajtónak préselem arcomat. Hallom, ahogyan a folyosón visszhangzik a többi bentlakó lélegzetvétele, őrült sikolyai, nyögései, ordítása.
Nevetek...
Nevetek.
Önfeledten nevetek.
Tébolyultan nevetek.
Élvezettel nevetek.
Érzéssel nevetek.
- Mind itt fogtok égni – dorombolom, az ajtóra suttogva szavaimat, és azt kívánom, bár hallanák. Talán megnyugodnának. Talán belenyugodnának.

'A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
(...)
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.'