név Moon Hansol becenév ne becézgesd kor huszonhét csoport vadász rang kitaszított társ addig jó, amíg nincs felvett alak az alakváltóknál -

Moon Hanbyul gyönyörű lány volt; gesztenyebarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, ébenfekete íriszeiben pedig ezer és egy csillag rejtőzött, mintha valaki az egész éjszakai égboltot a szemeibe ültette volna. Családjának hátterén sokkal inkább tűnt gyengéd, törékeny porcelánbabának, mintsem gyakorlott vadásznak, akinek nevét egész szülőhazája ismerte, széltében és hosszában; mert egyszerre volt ismert arról, hogy az ismert vadászcsalád, Moon-ék leszármazottja és arról, hogy szépségének még az ország határain túl is híre ment.
Nem csoda hát, hogy családja igyekezett úgy védeni őt, mint a szemük fényét; a büszkeségük volt, a legdrágább kincsük, akit az életük árán is védeni akartak, mert mint elsőszülött gyermek, ő volt a családjuk jövője, aki továbbvihette a több száz, talán több ezer éves, tiszta vérvonalat. Ragyogó csillag volt családjának égboltján, aki tudat alatt is arra kényszerítette testvéreit, hogy az árnyékában éljenek, akaratlanul is magányra és az ő gyűlöletükre ítélve magát.
Legjobban talán az ikertestvére gyűlölte; Moon Hansol egy perccel és negyvenkilenc másodperccel volt csak fiatalabb nővérénél, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy áthatolhatatlan szakadékot képezzen kettejük között. Nem lehetett gyűlöletnek nevezni azt, amit iránta érzett; talán inkább csalódottság volt az, ami emésztette, mikor az éjszaka sötét leple alatt járta Szöul utcáit, az idegességtől remegő kezében szorongatva az övéhez rögzített kés markolatát és azon gondolkodott, hol rontotta el; hiszen semmiben sem volt rosszabb a nővérénél, sőt, ha össze kellett volna hasonlítani őket, talán jobb vadász is volt, mint a lány. Ellenben személyiségeiket tekintve olyanok voltak, mint a tűz és a víz; míg Moon Hanbyul szívélyes volt és odaadó, addig Moon Hansol emberkerülő volt és szinte már agresszívnek mondható, akit nem érdekelt más, csak hogy végre kitörhessen ikernővérének árnyékából, hogy végre kivívja azt az elismerést, ami belátása szerint járt neki...
...de nem járt sikerrel.


- Oppa~! - A fekete szatén ágyneműbe bújtatott takaró halk suhogással esett a földre, mikor az aprócska kéz a sarkára markolva húzta azt meg, azzal a céllal, hogy felébressze az alatta alvó férfit; Moon Hansol morogva nyitotta ki szemeit, csak hogy egyből farkasszemet nézhessen az ágya mellett álldogáló, aprócska lánykával. - Éhes vagyok...
Szerette volna azt mondani, hogy megszokta már az efféle ébresztést, de hazudott volna; valakinek, aki egész életében izolálta magát az emberektől, arra fókuszálva, hogy legjobb legyen abban, amit csinált, nehéz volt beleszoknia a hirtelen jött apaszerepbe, amit ráruháztak. Nem szakadt volna rá a plafon, ha azt mondta volna, sokkal jobban bánt a fegyverekkel, mint az emberekkel... Főleg, ha az adott ember alig hét éves volt és nagyjából a derekáig ért, ráadásul kiköpött mása volt az anyjának, Hansol ikernővérének, akit annak idején teljes szívéből gyűlölt.
Hogy akkor miért vette őt magához? Egyrészt azért, mert nem volt választása; idősödő szüleik nem érezték magukat elég jó formában ahhoz, hogy felneveljenek egy akkor két éves gyereket, és mivel más családtagjuk nem volt, akiben megbízhattak volna, felkeresték a legidősebb fiukat, aki akkor már évek óta nem tartózkodott Dél-Koreában, hogy nevelje fel a halott nővérének lányát. Hát mi ez, ha nem a sors fintora?
- Oppa? - Gondolatmenetéből halk suttogás rántja ki; a lányka még mindig az ágya mellett állt, apró kezeiben szorongatva a plüss egyszarvút, amit pár hónapja kapott ajándékba a nagyszüleitől, akik meglátogatták őket, és anyjának ébenfekete, csillagokkal teli szemeivel fürkészve őt. Morogva kelt fel; hiszen az előző éjjel határozottan túl hosszú volt számára és az oldalán ejtett, vágott seb még mindig fájdalmasan lüktetett, annak ellenére is, hogy lefertőtlenítette és bevett pár fájdalomcsillapítót is, ráadásul a királyi méretű franciaágy alá rejtett fegyvereit sem volt még ideje kitisztítani, mert abban reménykedett, ezt megteheti majd ébredés után, amikor az örökbefogadott lánya még aludt volna. Igazából meg sem kellett volna már lepődnie azon, hogy a terve megint csak nem vált be; hiszen az elmúlt öt évben egyszer sem vált be.
- Menj a konyhába, prücsök, mindjárt megyek én is, jó? - És ajkait apró, halvány mosolyra vonja, ahogy felé pillant megint; aztán csak néz utána, ahogy apró talpait egymás után helyezve távozik a szobájából a lakás távolabbi részeinek irányában. Még így, öt év távlatából sem értette, miért és hogyan engedte magát ebbe belerángatni, de nem mondhatta azt sem, hogy megbánta ezt a döntését; hiszen bármennyire is nem látszott rajta, de az unokahúga a legjobb dolog volt az életében, ami csak megtörtént vele, és akkor sem adta volna őt oda senkinek, ha erőszakkal akarták volna őt tőle elvenni. Igaz, még mindig komoly problémái voltak azzal, hogy összeegyeztesse a munkáját a gyerekneveléssel, de igyekezett; igyekezett a legjobb apa lenni a fogadott lányának, még annak ellenére is, hogy alapjában véve gyűlölte az embereket, a világot, ami körülvette és főleg saját magát, amiért még a halála után sem tudta megbocsátani a nővérének, hogy ezüsttálcán kapta meg mindazt, amiért neki egész életében meg kellett küzdenie.


Moon Hansol jégvirág volt a sápadt napfényben; hűvös, mint a csillagoktól mentes, téli éjszaka, ami visszatükröződött ébenfekete íriszeinek feneketlen mélységében és visszaköszönt minden egyes szavában, amit kiejtett ajkain. Nyelve vágott, mint a frissen élezett penge, fegyverei pedig sosem tévesztettek célt, mert egész életében azon dolgozott, hogy a legjobb legyen a legjobbak között, hátha akkor kitörhetne majd nővérének árnyékából.
Túl gyorsan kellett felnőnie; hiszen szinte még ő maga is gyerek volt, mikor rá bízták unokahúgának felnevelését és fogalma sem volt arról, mihez kéne kezdenie egy gyerekkel, aki jóformán vér volt az ő véréből. Idegen volt számára a kislány világa a rengeteg szalaggal, apró ruhákkal és plüss állatokkal, amikből hirtelen annyi lett a lakásában, mintha csak játékboltot nyitott volna. Nem értett a gyerekneveléshez; nem értett semmihez sem azon kívül, hogy tegyen el láb alól pár fölöslegessé vált személyt vagy hogy tüntessen el egy holttestet...
...és hirtelen szülővé kellett válnia.
Valaki olyanná, akire felnézhetne egy mostanra alig hét éves kislány, akit meg kellett óvnia családi hagyatékától, az örökségétől, ami elvette tőle az anyját és árnyékként kísértette még Moon Hansol óvó szárnyai alatt is.